A REFORMKORI FŐRENDI ELLENZÉK ÉS 1839-40-ES ZÁSZLÓBONTÁSA

„Érezzék, mire hivatvák, kiknek a születés vak története ily nevet adott.” – Ezekkel a szavakkal figyelmeztette Kossuth Lajos a magyar arisztokráciát 1841 februárjában a Pesti Hirlap hasábjain. S bár a polgári átalakulás legfőbb társadalmi bázisa a köznemesség lett, az ellenzéki főnemesek tekintélyükkel, befolyásukkal, kapcsolati hálójukkal és nem mellesleg vagyoni helyzetükkel aktív részesei, nélkülözhetetlen és meghatározó szereplői, néhány tagjuk esetében pedig közvetlen irányítói és alakítói lettek a magyar polgári reformfolyamatnak. Jelképes, hogy 1847. október 17-én, amikor a Kossuthot és Szentkirályi Móricot éltető választók tömege a pesti vármegyeházához vonult, a menet élén Batthyány Lajos lovagolt szinte kivétel nélkül ellenzéki mágnások gyűrűjében. A főrendi ellenzék – a magyar arisztokráciától történelmi hűséget váró bécsi kormányzat őszinte döbbenetére – az 1839–40-es országgyűlésen zászlót bontott, s ugyan a legelső intézményileg deklarált, előre meghatározott elvek és egyeztetett taktika mentén működő pártszerű politikai közösségként tekinthetünk rá, a történetírás vonatkozó, mélyreható vizsgálatai mindeddig elmaradtak. A kötet első fejezete az 1825 és 1848 közötti utolsó hat rendi országgyűlés felsőtáblájának összetételét térképezi fel, különös tekintettel az ellenzék létszámára, tagjaira, lehetőségeire és eredményeire. A második és a harmadik fejezetben pedig az 1839–40-es országgyűlés kerül nagyító alá: a főrendi ellenzék önszerveződési folyamata, politikai működése, illetve tagjainak csoportprofilja.

A kötet adatai:

Formátum: B/5

Kötés: keménytáblás

Megjelenés éve: 2020

Terjedelem: 404 oldal