TENGERLAKÓ

„Neki rágás koptatta el fogait,

nekem csak szavak.

Már csak felejteni akarok, de túl sok rá az idő.

Míg élek, múltam visszanő,

mint a karmolásba beletört köröm.”

 

A tengerlakó egyszerre túlvilági és evilági lény: „vízen jár, de megsüllyed a föld a talpa alatt”. Látomásai, szögletes kijelentései nem kíméletesek – sem a drámai térben megjelenő másikkal, sem a lírai térben megjelenő énnel. (G. István László)