ÉN ÉS A BÁTYÁM

Firenzében vagyunk, 1966 novemberében. Az emlékezetes, pusztító árvíz napjaiban veszi kezdetét a történet, s talán véletlen, hogy az elbeszélő gyermekhős éppen egyidős az 1961-ben született Valerio Aiollival. Mintha visszautaznánk az időben, a hatvanas évek Olaszországában találjuk magunkat, amely néhány év leforgása alatt szédítő gazdasági és társadalmi változásokat élt meg, melyeknek hétköznapi vetületét az Én és a bátyám dialógusa egy kispolgári család sorsán keresztül ábrázolja: ennek része és következménye a szülők kölcsönös félrelépése, a családi lét egységét válságba sodró építkezési spekuláció, a hirtelen jött jólét, mely egyeseknek ölébe hullott, míg másokat tönkretett.

 

„Mit jelent az, hogy valaki meghal, kérdezem.

Hogy felrepül az égbe, mondja ő.

Akkor te meghaltál?

Nem. Én elrepültem az angyalokhoz, nem éppen az égbe.

Carolini nagypapáék mennyezetére?

Nem, azok csak rajzok. Az igaziakhoz.

Van zene?

Van.

Milyen zene?

Trombita.

Szép?

Igen.

Akkor ki hal meg igazán?

Az öregek.

A nagyszülők?

Igen.

És miért?

Az öregség miatt.

És amikor meghalnak, hová mennek?

Az égbe, Istenhez.

Isten kicsoda?

Egy öregember, aki még soha nem halt meg.

És ott van a magasban, ahol a csillagok?

Magasabban.

Magasabban?

Magasabban.

És a halottak hogy tudnak olyan magasra feljutni?

Rakétákkal.

Olyan ruhában, mint Gagarin?

Talán. Talán igen.”

 

A kötet adatai:
Megjelenés éve: 2006
Terjedelem: 184 oldal